A honlapon részletekben újra publikálásra kerül a FotóMozaik fotós szaklapban megjelent cikksorozat, melynek szerzője Bere Mario. A cikk amatőr fotósoknak szól, és lépésről lépésre bevezeti olvasóját a portréfotózás rejtelmeibe.

?A nyugati civilizációtól érintetlen területeken élő nomád törzsek tagjai nem engedik magukat lefényképezni. Hiedelmük szerint képmásukkal együtt lelkük is az utazók birtokába kerül. A portréfényképészek célja éppen ez. Egy pillantáson keresztül elrabolni a lelkeket.?

A fényképezéssel való megismerkedésem kezdeténél, mai fejjel visszatekintve, már meglepően sok információt birtokoltam. Egy dolog hiányzott a jó képek elkészítéséhez, valaki, aki megvilágítja az összefüggéseket. Most induló sorozatunk nem szolgál világrengető újdonságokkal, csak útmutatást ad. A sok töredéket összefoglalva, azokat rétegről-rétegre felépítve segít hozzá nagyszerű portrékhoz. Az ötlettől, az alapoktól a fények és gépek használatán, a kompozíción át a kép kidolgozásáig, retusálásig lépésről lépésre követhetjük a fázisokat. Összefoglalásként egy arckép elkészítéseinek fázisait mutatjuk be, a hibák elemzésével. A hetedik rész végére tehát elkészül a tökéletes portré. Vágjunk bele!

Történelem 

Az emberi testnek és legjellemzőbb részletének, az arcnak megörökítésére a legrégebbi korok óta igény mutatkozott. Gondoljunk csak a kezdetleges ősember fellelt barlangfestményeire, szobortöredékeire.

A civilizáció sokat emlegetett hajnalán, az éppen csak létező ember közösségi hajlamai és beszédkészsége egyaránt fejletlen volt. Ehhez képest meglepően jól rajzolt és festett. Először az Altamira-barlangban találtak őskori barlangrajzokat, majd ezt követően a világ számos pontján sorra fedeztek fel hasonló lelőhelyeket. Ezek egy dologban megegyeztek: amíg az állatrajzok jól kidolgozottak, addig az emberábrázolások elnagyoltak és jelzésszerűek voltak. Az ok az alkotások eredetében keresendő. Az ősember hite szerint, ha az elejtendő vadat nyilakkal, dárdákkal a testében lerajzolja, biztos lehet a vadászat sikerében. Az üldöző személye lényegtelen volt. Tehát a rajz, festészet és szobrászat eleinte gyakorlati célok elérésének érdekében készült. A művészet fogalma sokkal újabb keletű.

Körülbelül az időszámításunk előtti ötödik évezredtől beszélhetünk olyan művészeti tevékenységről, melynek célja pusztán az alkotás. Az egyiptomi kultúrában már életszerűen ábrázolták a kiváltságosokat. Említhetném az Egyiptom egyik mai jelképének számító Szfinxet is, amelyet valószínűleg Khephrén fáraóról mintázták. Sajnos, vonásai mára kissé megkoptak. Nofertiti (Nofretete) Amarna-kori királynő háromezer-párszáz éves mellszobra, amely igéző szépségének köszönhetően ma is közismert, szintén csak egy példa a sok közül.

Nofertiti egy nagyon is időszerű eset kapcsán került a figyelem középpontjába, bár a királyné sorsa már életében eseménydús volt. A i.e. kb 1300-1400-ban született nemes nő először III. Amenhotep (Amenophisz), majd annak halála után IV. Amenhotep, későbbi nevén Ehnaton (Ekhnaton) felesége, uralkodótársa volt. Ehnaton III. Amenhotep fia volt, és az akkori szokás szerint kb. 12 éves korában ?örökölte meg? apja asszonyát. Az ezután történtekről több verzió él, az elképzelések változatosak. Nofertitiről egy idő után ugyanis mélyen hallgatnak a kor krónikásai. A királyné eltünésének oka lehet korai halála és az is, hogy egyenrangú urakodóvá emelkedett Ehnaton mellett. Egy másik elmélet szerint kegyvesztett lett, miután ura beleszerettett egy nemes ifjúba. A legbonyolultabb a féltékenységre alapuló fáma, miszerint a megcsalt nemes hölgy megmérgeztette férjét és annak szeretőjét is.

Ehnaton uralkodása a gyökeres változások kora volt, amelyet Tutanhamon uralkodása, és a reformok elörlése követett. A rövid ideig tartó szabadság a művészetekre is kihatott, számos életszerű, természet utáni alkotás született. Egy időre sutba dobták a kezeket megkötő hagyományt, és a festők és szobrászok szabadon dolgozhattak. A reformokkal együtt azonban az azt végrehajtók nyomait is igyekeztek eltüntetni. Egyes emlékekről még a hielogrifákat is lekaparták. Ennek okán nem sok nyoma maradt a kor legszebb asszonyának. A közelmúltban újrafelfedezett, száz évvel ezelőtt már egyszer feltárt és visszafalazott, eredeti szarkofágjából még az ókorban kiköltöztetett múmia kiléte is kétséges. Ami bizonyos, a sérült és hiányos test rekonstruált arcvonásai nagy hasonlóságot mutatnak a Berlinben őrzött szoborral.

Az 50. Velencei Biennálén a ?Kisvarsó Alkotócsoport? tagjai összeillesztették az évezredes korú hölgy brüsztjét az általuk elképzelt és megalkotott testtel. Az eset nemzetközi felháborodást kavart, ez azonban a mi szempontunkból lényegtelen. A fontos az, hogy a mellszobor megállta helyét. Sajnos, nem teljes, egy apróbb törésen kívül az egyik szeme is hiányos, alkotója nem fejezhette be művét. Mindezek ellenére pontos,  élethű, és a mai napig elragadó.

A feltárt emlékek alapján általánosan elmondható, hogy az egyiptomi egészalakos ábrázolások ?frontálisak?, azaz csak szemből mutatnak. A szobrok monumentálisak, tömböt képeznek, fenyegetőek. Az istenek és királyok teste szimmetrikus, mozdulatlan, végtelen nyugalmat és végtelen hatalmat sugall. A végtagok zártak, merevek, az egyik láb jellemzően előrelép. Ennél is fontosabb szempontunkból az arc megmunkálása. A fáraók arca teljesen érzelemmentes, leegyszerűsített. Csak a jellemző vonások jelennek meg, dühöt vagy örömöt nem láthatunk a vonásokon. Az ?isteni? származású és korlátlan hatalmú uralkodókat ezeréveken át ugyanilyen szenvtelenül ábrázolták a korabeli mesterek.

Az egyiptomi kultúra festett emberábrázolása még különlegesebb a mai szemlélőnek. Perspektíva nélküli, a testrészeket a legjellemzőbb beállításban mutató faliképeiket, domborműveiket mindenki ismerheti. A mellkast szemből, a kezeket-lábakat kiterítve, a fejet profilból, a szemet pedig ismét szemből festették meg. A fedés nélküli, a környezetet és embereket kiterítő technika olyan, mint amelyet néha a nagycsoportos ovisok rajzversenyein láthatunk. 

Már régen birtokában voltak a megfelelőbb módszereknek, de a mesterek kezét megkötötték a hagyományok és szabályzások. A stílus adott volt, attól eltérni szokatlan és veszélyes volt. A tökéletes ábrázolás lehetősége megvolt tehát, a cél azonban sokáig teljesen más volt.

A görög művészet alapjai a szomszédos Egyiptomból és Mezopotámiából és a leigázott krétai kultúrából érkeztek. A krétaiak már az egyiptomi kultúra virágzásának idején is sokkal szabadabban kezelték a művészet szabályait. A lazább államrendszer és az optimista életszemlélet nyomai az alkotásaikon is meglátszott. A görögök ábrázolásmódja követte ezt a stílust, a szobrok könnyedebbek, energikusabbak lettek, elmozdultak a vigyázzállásból. Megjelentek a mozdulatok, cselekvések. Az izmok kiemelkedtek, és a test anatómialiag is közelített a pontossághoz. Szabadon kísérleteztek, nem volt, ami kezüket megkösse. A komor arckifejezéseket lassan felváltották az érzelemdús, kifejező tekintetek.

A haladás később túlzásokba csapott át. A korszak jellemzői a nyughatatlanság, a felfokozottság voltak, a szoborarcok ordítottak, sírtak vagy nevettek. Az istenábrázolások emberivé, gyarlóvá váltak, mert maguk az istenek is emberi tulajdonságokat kaptak. Itt is fontos változás következett, megjelentek a görög alkotásokban az első igazi portrék, valóságos vonásokat utánozva. A szobrászat megindult az iparosodás útján, a megrendelők válogathattak a portrékészítő mesterek közül. Az előkelő házakban elszaporodtak a család tagjait ábrázoló szobrocskák. Ezen arcképek legfontosabb tulajdonsága az élethűség, a pontosság. A relalista, azaz a valóságot művészi eszközökkel megszépítő stílust szépen lassan felváltotta a naturalizmus. Ez az első fénykép-szerű ábrázolásmód, a látott kép tökéletesen pontos, részlethű visszaadására törekszik. A hibákat és asszimetrikus vonásokat nem leplezik, sőt esetenként kiemelik a szobrászok.

Ezt a művészi szempontból kevésbé értékes stílust vették át a Római Birodalom alkotóművészei, majd továbbfejlesztették, alakították a saját ízlésük szerint. A római képzőművészetbe beépült a meghódított népek kultúrája és formavilága is. Sok görög művész dolgozott a birodalom területén, és a magukkal hozott tudást felhasználva befolyásolták a rómaiakat. (Érdekes tény, hogy a római kori Pannónia tárgyi emlékei közt az egyiptomi istenek követőinek kultikus tárgyait is megtalálták, rajtuk a tipikus jegyeket viselő ábrázolásokkal)

Rövidesen divatossá vált a portréfestészet is. A politikai hatalom változása, a görögök demokratikus berendezkedésével szembeni centralizált hatalom személyi kultuszt teremtett. Augustustól kezdve minden császár festett vagy faragott portréja a közigazgatás központjaiban és nem ritkán az otthonokban is kiemelt helyet kapott. A köztéri alkotásokon az istenek helyett a politikusok szerepeltek, felismerhető vonásokkal.

A különc császárok közül is kirívó, őrült és vérengző Caligula (Caius Caesar) rövid uralkodása idején a tiszteletére emelt templomban álló aranyszobrát papok vigyázták. A szobor öltözetét az uralkodó aznapi viseletéhez igazították. A görög vidékekről elhurcoltatott istenszobrokat (köztük Zeuszt) Caligula megcsonkíttatta, és a levágott fejek helyére saját portréját vésette. A Tiberius császár részben sajátkezű meggyilkolásával hatalomra jutott Caligula kisvártatva megőrült. Hatalmas építkezésekbe fogott, két kézzel szórta a pénzt, tivornyákat tartott, és mesteri fokon űzte a gyilkolást. A köznép és a rabszolgák és a politikai ellenfelek mészárlása mellett szakított időt szeretőjének és családtagjainak kivégeztetésére is. Előszeretettel gyilkoltatott meg dúsgazdag urakat, kiknek vagyonából élhette fényűző életét. Na, persze nem sokáig. Hamar akadt, aki megelégelte az emberhússal etetett állatokat és a kettévágott embereket. Chaerea tribunus és társai karddal vettettek véget az őrült uralmának. Caligula felesége és gyermeke is áldozatul esett az igazságszolgáltatásnak. A rövid átmeneti időszakban remény mutatkozott a köztársaság létrehozására. ?A remény hal meg utoljára? - mondják. És ez igaznak is bizonyult: a hatalomra jutó Claudius első intézkedéseként Chaerea kivégzését rendelte el.

A világ többi, egymástól elszigetelt részein is hatalmas léptekkel haladt az emberiség. Az amerikai földrészen a maják, az aztékok és az inkák titokzatos kultúrája, ázsiában a Kínai birodalom mind-mind külön vonalon, de gyorsan fejlődött. Kínában a képzőművészek hamar a régtől fogva tisztelt költőkkel egy rangra emelkedtek. A mohamedán vallás eleinte tiltotta az emberábrázolás, ez a szigor csak később enyhült. Az arab meseillusztrációk csodavilága pedig mindenki számára ismert.

A portréfestészet az elkövetkező évszázadokban Európában nem nagyot változott. A sötét középkor nem termett kiemelkedő egyéniséget. Csak az ezredforduló (mármint az időszámításunk szerinti első ezredforduló) környékétől lehet ismét fellendülésről beszélni. A merev román stílus és a gótika után újabb pár száz év elteltével Itália ismét a figyelem középpontjába került. A klasszikusok hagyományaira építő reneszánsz stílus csodálatos épületeket hagyott maga után. De ennél is fontosabb az emberábrázolásban végbement változás. A régmúlt nagyságát, a Római Birodalom stílusát felelevenítő és átformáló reneszánsz ismét nagyot lép a portréfestészet tekintetében.

Az előző évszázadokban a festmények szereplői nem egyéniségek voltak, hanem sematikus nő, férfi és gyermekábrázolások. Tehát férfi+korona=király, nő+korona=királynő. Egyedi vonások felismerésére semmi esély.

Ismét visszatért a természet utáni ábrázolás. És még egy fontos lépés: Filippo Brunelleschi (1377-1446) megteremtette a perspektívikus ábrázolás mértani-matematikai alapjait. A kor nagyjai máig csodált remekműveket alkottak. Leonardo, Michelangelo, Tiziano és Rafaello egymás nyomdokain, egymással versengve teremtették meg az évezred festményeit és szobrait. A harmonikus  alkotások alapjaira épül a fényképészet még ma is. A festők műtermeikben igyekeztek különböző világításmódokat alkalmazni. A szórt fény tökéletes felhasználása után felfedezték az irányított fények dramatizáló hatását. Az anatómia és az emberi test tökéletes megismerése érdekében boncolásokat végeztek. Tiziano szakított a hagyományokkal, a harmóniát már nem a sablonosan szimmetrikus és középre hangsúlyozott kompozíciókkal érte el. A XV.-XVI. századtól kezdve a portréfestészet technikái finomodtak, pontosodtak. A beállítások, ?képkivágások? sok évtized tapasztalatai alapján kikristályosodtak. A nagy festők képei fotográfiai szempontból példaértékűek. A világítás tökéletes, a kompozíció úgyszintén. Az aranymetszés fogalma (erről majd a ?Kompozíció? című részben bővebben) is innen eredeztethető. Általánosságban elmondható, hogy a modell utáni festészet és a fényképezés szinte ugyanolyan képességekre és tudásra támaszkodik. Különbség csupán a megvalósítás technikájában mutatkozik.

A camera obscurát, azaz lyukkamerát rég felfedezte magának a képzőművészet is. Sőt, feltalálója is művész, a zseniális Leonardo da Vinci, a kísérletező kedvű alkotó volt. Több száz évvel a fényképezés feltalálása előtt tehát a fizikai-fénytani alapok már megvoltak. Az objektív nélküli, lényegében egy dobozból és a belévágott pici lyukból álló eszközt később használták vázlatok készítéséhez, arányok és perspektíva leképzéséhez is. A fordított képnézet és az a tény, hogy csak a kontúrok körberajzolásával lehetett rögzíteni a látványt, csökkentette a módszer hatékonyságát. Az 1839. január 6.-án a világ nyilvánosságára hozott dagerrotípiás eljárás tette viszonylag egyszerűvé a képek rögzítését. Az ezüstözött rézlemezre vagy ezüstlemezre, esetenként ezüstözött üveglapra készült képek egyediek voltak. Az exponálási idő eleinte fél óra volt, ez pár év alatt egy perc alá csökkent. Persze ezt a ?rövid? időt csak tűző napsütésben tudta produkálni a fényképész, azaz akkori nevén a dagerrotipista. Hazánkban a egyik legismertebb dagerrotipia Petőfiről készült. A képet mindenki ismerheti az irodalomkönyvből. Készítője kilétét homály fedi, és magát a felvételt is alig sikerült megmenteni a végleges pusztulástól. Nem egy tökéletes kép, de segítségével az utókorra maradtak a költő hiteles vonásai.

A képek elkészítése a korszerű gépekhez, főleg a digitális fotózáshoz képest rendkívül bonyolult volt. A megfelelően elkészített hordozólemezt közvetlenül a felvétel előtt fémgőzzel érzékenyítették, majd az exponálás után higanygőz felett hívták elő, és a következő fázisban fixálták. Később színezték, védőlakkal vonták be, majd keretbe foglalták. Ezzel már készen is volt az egyedi és megismételhetetlen felvétel. A sokszorosítási kísérletek nem értek el áttörő sikert. A technika viharos fejlődésnek indult. Az 1870-es években egy fotócikk-gyártó reklámja már könnyű hordozhatóságot ígért. ?A felszerelés szállításához nem kell kocsi és ló, hiszen az csak alig 24 kg!? Ez a ?mobilitás? fényképezőgépes rádiótelefonok korszakában mosolygásra késztet, de akkoriban nagy előrelépés volt.

A legmorbidabb segédeszközt is az első időkben alkalmazták. A nyakmerevítő, ez a félelmetes támasz segített abban, hogy a hosszú expozíciós idő alatt az alanyok mozdulatlanok maradjanak, és a kép éles legyen. Az orvosi műszerre emlékeztető tárgyak és használóik hosszas gúnyolódás célpontjaivá váltak.

Az önmegörökítési vágyak bizonyítéka, hogy a fennmaradt dagerrotípiák döntő többsége portrékép. Ez alapján elmondható, hogy már a fotográfia kezdetén is legfontosabb téma maga az ember volt.

A fényképészet technikai hátterével együtt fejlődtek a beállítások, kompozíciók és a világítás. Az első fényképészek, (akik gyakran festők voltak, például Nadar, vagy itthon Munkácsy) sokáig használták a portréfestészetből átörökített beállításokat. De az évek során kialakult a fényképészet és a film egyedi kommunikációs módja, amely letisztult formájában mind a mai napig fennmaradt. Sajátos formanyelv alakult ki, a fotográfia önálló művészeti ággá nőtte ki magát. A modellfényképészek és modelljeik minden elkövettek a szépség érdekében. Már az ókori görögök alkalmazták a Belladonnát (maszlagos nadragulya, atropa belladonna), amely az előkelő hölgyek szemébe cseppentve szép tág pupillákat, csillogó szemeket eredményezett. A halálos mérgű atropin-tartalmú növény kivonatát a portréfotósok is alkalmazták. Az egyre erősebb mesterséges fények pupilla-szűkítő hatását ellensúlyozták vele. A kis mértékben görcsoldó, izomlazító hatású növény nagyobb mennyisége idegbénító hatású lehet. Lám, a hölgyek már akkoriban is mekkora veszélyeket vállaltak a tökéletesség elérésért. És hogy mi a tökéletes? A következő században a tökéletesség szabályait már a fotográfia, a divat és az új őrület, a film diktálja.

A filmművészet korai alkotásai tanulmányozva a közeli kivágások világítása hasonló a klasszikus fotográfiában alkalmazottakkal. Marci (Szipál Martin) jó tanácsa szerint minden kezdőnek érdemes pár korabeli filmet végignézni. Az akkori filmkészítők roppant igényes munkát végeztek, csak tanulni lehet tőlük. Tehát szabadidőnkben a televíziót kapcsolgatva időzzünk el egy kicsit a fekete-fehér sztárok világában. Megéri, higgyék el nekem!

FotóMozaik 2004

Ha kérdése van a témával kapcsolatban, írjon az Ez az email cím védett a spam robotoktól, a megtekintéséhez engedélyezni kell a Javascriptet. címre, szívesen válaszolunk.